Gyermekkorom, Sabbatom, Szabadságom

Írta: Michael Jackson

"Nem vágytam másra, mint, hogy hétköznapi legyek. A Sabbat volt az, amikor ezt megtehettem."

(Ez a cikk először 2000. decemberében jelent meg a Beliefnet.com internetes honlapon.)

Gyermekkor

„Láttad a gyermekkoromat?
Keresem fiatalságom csodáit
A kalandos álmokat
Kalózokról, felfedezésekről és királyokról”

Egyik beszélgetésünk során barátom, Shmuley rabbi elmondta, hogy megkérte néhány kollégáját – írókat, gondolkodókat, művészeket – fogalmazzák meg gondolataikat a Sabbatról. Ezek után azt tanácsolta, írjam le én is meglátásaimat erről a témáról. Ezt a felkérést érdekesnek és időszerűnek is találtam, mivel akkoriban hunyt el szeretett gyermekkori magántanárom, Rose Fine, egy zsidó hölgy, aki velem és bátyáimmal együtt utazott a Jackson 5 fellépései során.

Múlt hét péntek este csatlakoztam Shmuley rabbihoz, családjához, és vendégeikhez, hogy együtt költsük el otthonukban a Sabbat vacsorát. Különösen meghatónak találtam, amikor Shmuley és felesége rárakták kezüket kisgyermekeik fejére, és megáldották őket, hogy nagyra nőjenek, mint Ábrahám és Sára. Megtudtam, hogy ez egy ősi zsidó szokás. Ez eszembe juttatta saját gyermekkoromat, és hogy mit jelentett nekem akkoriban a Sabbat.

Ha valaki megnézi a tévés szerepléseimet kisgyermekkoromból, – 8-9 éves lehettem, amikor elkezdtem hosszú zenei karrieremet – egy vidáman mosolygó kisfiút lát. Azt gondolhatják, hogy ez a kisfiú azért mosolyog, mert jókedvű, azért énekel tiszta szívből, mert boldog, és azért táncol kifogyhatatlan energiával, mert gondtalan.

És, bár az ének és a tánc volt, és kétségtelenül marad is, az egyik legnagyobb örömforrásom, akkoriban nem vágytam jobban semmi másra, mint arra a két dologra, ami a gyermekkort az élet legcsodásabb időszakává teszi: a játékra és a szabadság érzésére. A nagyközönség úgy tűnik, még mindig nem értette meg, hogy valójában mekkora nyomás nehezedik a gyermeksztárokra, akiknek bár izgalmas életük van, óriási árat kell fizetniük érte.

A legnagyobb vágyam az volt, hogy normális kisfiú legyek. Fakunyhót akartam építeni, görkoris bulikra járni. Ez azonban már igen korán lehetetlenné vált. El kellett fogadnom, hogy a gyermekkorom más lesz, mint a legtöbb emberé. Talán pont ezért foglalkoztatott mindig annyira, hogy milyen lehet a normális gyermekkor.

Volt azonban egy napja a hétnek, amikor el tudtam menekülni a hollywoodi színpadok világától, a koncerttermek tömegétől. Ez a nap a Sabbat volt. A Sabbat minden vallásban az a nap, amikor a hívőknek el lehet és el is kell távolodniuk a hétköznapoktól, és helyette a rendkívüli dolgokra lehet és kell koncentrálniuk. A zsidó Sabbatot már egészen korán megismertette velem Rose, Shmuley rabbi pedig tovább mélyítette tudásom a zsidó Sabbat tiltásaival kapcsolatban. A hétköznapi tevékenységek, mint pl. vacsorafőzés, bevásárlás, fűnyírás mind tiltva vannak. Ennek célja az, hogy az emberiség a hétköznapit rendkívüliként, a természetest varázslatosként élje meg. Még olyan dolgok is tiltottak, mint a vásárlás, vagy a villany felkapcsolása. Ezen a napon, a Sabbat napján, a világon mindenki megszűnik hétköznapi lenni.

De az én vágyam pont az volt, hogy minél inkább hétköznapi legyek. Így az én világomban a Sabbat az a nap volt, amikor eltávolodhattam különleges életstílusomtól és bepillanthattam a hétköznapokba.

A vasárnap volt számomra az „Úttörés” napja, a Jehova Tanúi ezt a kifejezést használják a térítő munkára. Az egész napot Dél-Kaliforniában töltöttük, házról házra jártunk, bevásárlóközpontokban osztogattuk az Őrtorony magazint. Ezt az úttörő munkát még évekkel a karrierem fellendülése után is végeztem.

Egészen a Dangerous turné idejéig, 1991-ig, szinte minden vasárnap magamra öltöttem álruhámat, egy vastag öltönyt, parókát, szakállat és szemüveget, és nekiindultam, hogy egy kicsit a hétköznapi Amerika földjén éljek, bevásárlóközpontokat és külvárosi otthonokat keressek fel. Imádtam belépni ezekbe a házakba, látni a rongyszőnyegeket és La-Z-Boy foteleket, a gyerekek Monopolyt játszottak, a nagymamák vigyáztak rájuk. Imádtam látni mindezt a csodálatosan hétköznapi, de számomra varázslatos élethelyzetet. Tudom, sokan azt mondanák, nincs ebben semmi különleges. Engem azonban kifejezetten lenyűgözött.

Az a vicces, hogy soha egyik felnőtt sem sejtette, ki lehet ez a furcsa, szakállas férfi. De a gyerekek, a különleges megérzéseikkel, rögtön tudták. Mire a második körnél tartottam, már 8-9 gyerek követett a bevásárlóközponton keresztül, mint a hamelini tarka dudást . Követtek, sugdolóztak, nevetgéltek, de nem árulták el a titkomat a szüleiknek. Ők voltak a kis segítőim. Hé, lehet, hogy te is vettél tőlem újságot? Na, most megfogtalak, mi?

A vasárnap két másik dolog miatt is szent volt gyermekkorom során. Aznap mentem templomba, és aznap gyakoroltam a legkeményebben. Ez ellentétesnek tűnhet a Sabbat szellemével, valójában azonban ez volt a legszentebb módja az időm eltöltésének: fejleszteni Istentől kapott tehetségemet. Hálámat úgy tudom a legjobban kimutatni, ha a lehető legtöbbet hozom ki a tehetségből, melyet Istentől kaptam.

A templom már önmagában is különleges élmény volt. Végre megint ’normális’ lehettem. A templomban ugyanúgy bántak velem, mint bárki mással. És soha nem haragudtak, ha a templom hátsó része telezsúfolódott riporterekkel, akik felfedezték, hogy ott vagyok. Megpróbálták befogadni őket. Végtére is, még a riporterek is Isten gyermekei.

Fiatalkoromban, Indianában, az egész család együtt járt templomba. Ahogy idősebbek lettünk, ez egyre nehezebbé vált, és az én valóban rendkívüli és szent anyámnak sokszor egyedül kellett templomba mennie. Amikor a körülmények miatt rendkívül bonyolulttá vált, hogy templomba járjak, megnyugtatott az a tudat, hogy Isten nem csak egy épületben, hanem a szívemben, a zenében, és a szépségben is jelen van. De azért az a közösség, ami ott körülvett még mindig hiányzik– hiányoznak a barátok, és az emberek, akik egyenrangúként kezeltek. Egyszerű emberként. Aki együtt tölti egy napját Istennel.

Amikor apa lettem, Istenről és a Sabbatról alkotott elképzeléseim újrafogalmazódtak bennem. Ha a fiam, Prince és a lányom, Paris szemébe nézek, csodát látok és szépséget. Minden egyes napom vasárnappá válik. A gyermekeim révén minden áldott nap minden pillanatában beléphetek ebbe a varázslatos és szent világba. Istent látom a gyermekeimen keresztül. Istenhez beszélek a gyermekeimen keresztül. Alázatosan mondok köszönetet az áldásért, amelyben részesített.

Volt olyan időszak az életemben, amikor, mint mindenki más megkérdőjeleztem Isten létezését. Amikor Prince mosolyát, Paris nevetését látom, már nem kételkedem. A gyermekek Isten ajándékai. Nem, -- még annál is többek – Isten energiájának, alkotóerejének és szeretetének megtestesülései. Ő van jelen ártatlanságukban, őt tapasztaljuk meg játékosságukban.

Gyermekként a legértékesebb napjaim a vasárnapok voltak, amikor szabad lehettem. Mindig is ez volt számomra a Sabbat jelentése. A szabadság napja. Ma már ezt a szabadságot és varázslatot minden nap megtapasztalom apaként. Csodálatos dolog, hogy mindannyiunkban megvan a képesség arra, hogy akár minden napunkat a Sabbat értékes napjává tegyük. Ezt úgy tehetjük meg, ha újra a gyermekkor csodáinak szenteljük magunkat. Ezt úgy tehetjük meg, ha teljes szívünket és lelkünket átadjuk azoknak az apróságoknak, akiket fiúnknak és lányunknak hívunk. A velük töltött idő a Sabbat. A hely, ahol velük vagyunk a Mennyország.

Fordította: Gulácsy Tünde
Forrás: http://www.beliefnet.com